XII. Bejegyzés

Levelek M. részére


A bejegyzésben szereplő levelezés valóban megtörtént. Minden eleme igaz. Azért publikálom, mert szeretném, hogy ezáltal is jobban megismerhessetek. Ha bármelyik "levél" bővebben is érdekel, hogy mit éreztem, hogyan vészeltem át, akkor kommenteljetek. Mindegyik levélről van egy kis firkálmányom.


Kedves M.,
Számomra furcsa ez a megszólítás, rossz, hogy nem írhatom le neved, hisz oly közel állunk egymáshoz. Nyilván nem tudod, miért pont neked szól a levelem. De elárulom: ha neked címezve  írhatok, az sokkal jobb érzés, mint simán papírra vetni, amit gondolok. Tehát csupán ennyi az oka. Olyan jó embernek gondollak, akinek, ha írhatok, nem nevet ki, vagy nem súg össze mögöttem. Szóval...

Nem tudom miért ültem le ismét írni, azért mert hiányzik, vagy, mert szeretem, nem tudom.  Néhányan azt mondták, hogy érdemes lenne ezzel foglalkoznom a jövőben is, hisz még csak 16 éves vagyok. Viszont vannak olyanok is, akik azt gondolják, ez az írásképesség, szókincs, érzelem világ édeskevés. Talán igazuk van, hogy nem értek hozzá, talán Arany Jánosnak van igaza, miszerint akkor is írni kell, ha már senki sem olvas.
Az írást már nyolc évesen elkezdtem, igaz akkoriban még az általános iskolában tanult gyermekversek alapján, majd elhagytam ezt a stílust és másra törekedtem. Próbáltam kifejezni az érzelmeimet, a gondolataimat, a véleményemet, olyan hasonlatokkal, amiknek nem mindig volt értelme. Aztán kezdtem megérteni a hasonlatokat, később pedig már élményekhez is tudtam kapcsolni őket. Innentől pedig már folyamatosan fejlődök.

Flora R. Grande
2015.11.04.


Kedves M.,
Úgy terveztem, minden levelem különböző embereknek lesz megcímezve, de igazából nincs kimondottan olyan személy, akihez szólnának. Így továbbra is a te neved társul a rövidítésekhez, amit nagyon remélem nem bánsz.

Mindenki csinált butaságokat az életében. Végig megyek az iskola folyosóján és néhány ember mellett elmenve, elgondolkozok azon, hogy ők is milyen rosszul döntöttek már néhányszor és mennyire eltértek az erkölcsi normáktól, emiatt nekem is eszembe jutnak a rossz cselekedeteim. Legszívesebben visszamennék és megváltoztatnám a múltat, de nem lehet.  Semmit nem tehetek már a múltammal, csak a jelenemmel. Ezért én is, mint ők is, megváltoztam. Fogalmazhatunk úgy is, hogy jó útra tértem.  Megbántam, amiket tettem és halhatatlanságért cserébe, sem ismételnék meg semmi múltbéli hibát.
Mindig próbálom a legjobb formám hozni, a legjobban megfelelni, úgy, hogy jól is érezzem magam, ez egyszerű lenne, de nem az. Az emberek, akik akkoriban ismertek, mindig emlékeztetni fognak, sokan szavakkal, nem csak jelenlétükkel. Szó sincs visszaesésről, egyszerűen, csak emlékeztetnek és rossz, hogy a szemükbe még mindig ugyanaz vagyok, aki voltam. Ám azok az emberek, akiknek fontos voltam, ők rájöttek a változásra és máshogy kezelnek, ami jól esik.
Flora R. Grande
2015.11.18


Kedves M.,
Most egy számodra is ismerős időszakról fogok írni. Egy olyan időszakról, amit minden ember már normálisnak, hétköznapinak hisz és szerintem mi még is olyan rossznak éltük át.

 Együtt éltem a szüleimmel, napjaim legnagyobb részét velük töltöttem, még sem észleltem, hogy évek óta nem szerették már egymást. Nem tudom, hogy olyanok el tudnák e képzelni ezt a helyzetet, akik tökéletes családdal rendelkeznek, de ha nem, akkor segítek benne. Minden egy hét alatt zajlott le. Először csak a feszültség volt érezhető, majd a veszekedések, amik már egyre hangosabbá váltak, azután jött az egymás ellen fordítás. Választanom kellett: anya vagy apa. Olyan volt, mintha egy szakadék szélén állnának, valamelyiküket meg le kéne löknöm és ez még csak a kezdet volt. Egy évig nem beszéltem ezután a saját apámmal, olyanok voltunk, mint két idegen. Mikor pedig a válás nehézségei után találkoztunk, mindketten sírva borultunk egymás vállára. Ez a folyamat egyébként "teljesen normális" a családoknál.
 
Nem igazán beszélgetünk, erről a témáról, talán mert már olyan régen történt mindkettőnk életébe. Tudod nekem volt egy olyan ember, aki enyhítette ezt az időszakot, nem nagy dolgokkal, csupán a jelenlétével. Nem tudom, neked volt e ilyen személy, vagy szükséged volt e ilyen személyre, de már bánom, hogy eddig nem kérdeztem rá. Szeretnék mesélni, arról a családtagomról, aki segített.

A válás alatt volt egy olyan személy, aki eltudta velem felejtetni a jelent, aki mosolyt tudott okozni és elhitette velem, hogy van családom. Ő volt a nagybátyám. Mindenki változtatni akart rajta, kivéve engem. Nekem tökéletes volt, a világ legjobb unokatestvére. Talán ez volt bennünk a közös, hogy mindig volt az embereknek velünk valami kivetni valója, mi viszont sosem vetettük meg egymást. Nem mondom, hogy nem tanácsolt nekem egy- két dolgot, de sosem kötelezte és mégis mélyebbre hatolt, mint más. Bizonyára én is ugyanezt elértem vele, mert általában egyetértett velem.
Akár milyen hangulatban voltam, akár mit éltem át, utána képes volt megmosolyogtatni. Úgy éreztem bízhatok benne és támaszkodhatok rá, mint egy testvérre. Azt hittem mindig így lesz. Én tényleg azt hittem, hogy boldog. De minden bizonnyal nem volt az, mert öngyilkos lett. Így fél év után is még mindig ugyanolyan hihetetlen.  
Amikor meghalt, azzal előjött minden egyes válással kapcsolatos fájdalmas érzésem.
Úgyanúgy éreztem, mint akkor. Volt egy beforrt sebem, amit ő fedett el egykor, s mikor meghalt, eltűnt a var és a seb ismét vérezni kezdett.
Mikor halottak napjakor kimentem a sírjához és a kőbe vésett nevére néztem, majd alatta az évszámra, majd megszakadt a szívem. Nem kellett volna még meghalnia.

Flora. R. Grande
2015.12.03

Kedves M.,
Nem tudnám elképzelni az életem nélküle. Ő vált mára a mindenemmé. Tudom, hogy életem végéig csak őt akarom, mert ez nem afféle „tini szerelem”, ez, annál sokkal több.
Halottak napjakor elgondolkoztam kettőnk szerelméről. Arra gondoltam, hogyha meghalok, szeretnék vele egy sírban lenni.  Akkor is, ha egy naptól fogva már gyűlölni fogom, akkor is, ha valami miatt el kell, hogy engedjem. Mert a vele eltöltött időt sosem tudnám elfelejteni, az érzést, a létezését. Soha! Mindig mellette akarok lenni. Örökké!
Mióta csak a sajátomnak mondhatom, imádkozom, hogy el ne veszítsem, mert az elvesztését nem bírnám ki. Nem tudnék a nélkül elaludni, hogy ne gondoljak rá, hogy ne pusziljam meg a tőle kapott nyakláncot. Lehetetlen.

Kívánom neked, hogy egyszer hasonló szerelembe részesülj, mert megérdemled. Neked egy olyan ember kell, aki értékeli minden tulajdonságod és, aki hasonlókkal rendelkezik. Kívánom, hogy komoly kapcsolat legyen, de cseppet sem unalmas, érzelmekkel és kalandokkal teli.
Ne gondold azt, hogy nem találsz olyan fiút, amilyenre tényleg vágysz, mert bizony van olyan. Lehet közhely, de a legváratlanabb helyzetekbe fog rád találni a nagy "Ő".
Én pedig, mint barátnőd, melletted leszek, hogy kitárgyaljunk, minden fontos részletet.
Flora R. Grande
2016.01.08.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

XIX. Bejegyzés

XI. Bejegyzés