XIII. Bejegyzés

Téged kívántalak


A sötét szobába néha beszűrődtek a kinti fények, olyankor néha az ablakra pillantott. Majd mikor eltűnt a fény ismét a sötétségbe meredt. A sötétség megnyugvást jelentett számára, pedig egykor, ettől félt a legjobban. 
Fény töltötte be a szobát. Bántotta az erős fény a férfi szemét. Eltakarta volna a szemeit, de képtelen volt megmozdítani a kezeit. 
- Javult az állapota? - hallotta a már néhány hónapja ismerős hangot. Az ősz hajú, szemüveges orvos arcát vizslatta, mintha valami eltérőt keresne rajta. 
- Sajnos, nem - válaszolt egy vékony hangú lány. Csak, akkor vette észre, hogy vannak még a szobában. Butának érezte magát, nyilván nem magában beszélt a doktor. 
- Tehát nem mondhatunk semmi újat a hozzátartozóinak.
- Csak az igazat, uram. 
Miután megmérték a vérnyomását, kimentek a szobából, majd lekapcsolták a villanyt. Ismét sötétség lett, ez a megszokott sötét. Csak, akkor oltották fel a villanyt, ha gondoskodtak róla, megvizsgálták, vagy látogatója jött. Mostanában már ritkán jöttek látogatói. Tudja, hogy valami baj van vele, hisz nem hiába veszik körbe orvosok, de az okról nem tud semmit. Nem tudja, hogy milyen balesetről beszélnek és azt sem tudja, hogyan kéne felépülnie.
Rövid időre lehunyta a szemét, elaludt. Nem szeretett aludni, állandóan túl szépeket álmodott. Az álmaiban mindig a családjával volt, legtöbbször a természetben. A két dolog, ami a legjobban hiányzott neki. Meg az, hogy megérinthessen és beszélhessen valakivel. Nagyon régen lehetett már része ilyenekben, legalábbis ő nagyon hosszú időnek érzékelte. 
Egy kislány hangjára ébredt fel. Mikor kinyitotta a szemét, a kislány felé hajolva mosolygott.
- Hiányzol, apu - simogatta meg az arcát. Majd elhajolt és valaki máshoz kezdett beszélni. 
- Anyu, szerinted hall minket? - kérdezte szomorú hanggal.
- Bárcsak, tudnám!  - sóhajtott a nő. A felesége volt az.
- Beszélhetünk, asszonyom? - nyílt az ajtó. 
- Természetesen.
- A férje állapota évek óta nem javult.
- Tessék? De azt mondták - elsírta magát a nő. Érthetetlenül bámulta a plafont a férfi.  Évek? Bárcsak, tudna szólni a feleségének! 
- Tudjuk, asszonyom. De nem látunk esélyt, arra, hogy javuljon az állapota. 
- Ez mit jelent, anyu? - kérdezte ártatlanul a kislány.
- Nem jót, kicsim - szipogott. A férje felé hajolt és megcsókolta a száját. A férfit melegség töltötte el, mindig ezt érezte, akárhányszor megcsókolta szerelme. 
- Kérem, ezt olvassa el! - hallotta ismét az orvos hangát. Mit adott neki? Egy percig néma csönd lett, a kislánya hangját sem hallotta. 
- Nem - már keservesen sírt az asszony - Fel kell épülnie. 
- Asszonyom, ha nem épül fel, akkor - félbeszakította.
- Ne, mondjon ilyet! - kiabált a kislány és az apjához bújt. Mennyire átölelte volna kislányát! Mindennél jobban átakarta ölelni.
- Hozzák vissza, kérem! - könyörgött a nő.
- Mindent megtettünk. Kérem jöjjön ki velem! - szólította fel az orvos, majd ajtócsapódást hallott a férfi. A kislánya továbbra is ott maradt mellette és fogta az apukája kezét.
- Ma van a szülinapom, apu - beszélt ismét - Anyu szerint, nem szabad elmondani, hogy mit kívántam. De tudod mit kívántam, ugye? - húzódott még közelebb apjához. A férfi legszívesebben sírt volna, de még azt sem tudott.  Szörnyen fájt a szíve.
Ismét nyílt az ajtó, most több léptet hallott. 
- Elbúcsúzhatok? - kérdezte a felesége.
- Hogyne, asszonyom. 
Ismét a férfi fölé hajolt a gyönyörű kék szemű, barna hajú teremtés. Mindig olyan gyönyörűnek találta.
- Kérlek, szerelmem! - suttogta a fülébe - Csinálj valamit, vagy elveszítünk! Nem akarunk elveszíteni - cseppent a férfi arcára a könnycsepp - Kérlek, szerelmem! Nyisd ki a szemed!
Megdöbbenten hallgatta a férfi a szerelme szavait. Nyitva vannak a szemei, most is őt nézi. Miért mondja ezt? Látja őt, látja a kislányukat, lát mindenkit.
Eltávolodott a nő, eltűnt a látóköréből. De lehet soha nem is látta őket, csak nagyon szerette volna.  Egy ismeretlen embert látott, majd megmozdult alatta az ágy és tolni kezdték. 
- Kérlek, apu! Kérlek! - kiáltott sírva utána a kislánya - Csinálj valamit! Könyörgöm, apu! Téged kívántalak! 
Nagyon fájtak a kislánya szavai. Az apukáját kívánta a szülinapjára, hogy vele lehessen. De, hát ő vele van. Annyira nagyon szereti. Látja őt. 
Már nem tolták tovább a dolgozók. Megálltak vele. Az ismerős orvost látta maga előtt.
- Reménykedtem, Brandon - sóhajtott az orvos - Legyen szép álma! 
Érezte, hogy egyre nehezebben veszi a levegőt. Lecsukódtak a szemei. Nem kapott levegőt. Érezte, hogy a fuldoklástól rázkódik, de tudta, hogy valójában nem. Akkor eszmélt rá, hogy nem is látott senkit, csak annyira nagyon szeretett volna. 
A kislánya sikolyát hallotta, majd érezte a lüktetést az ereiben, a fejében dörömbölő ritmust, majd mélyet sóhajtott és kinyitotta a szemét. 
- Állj! - kiabált az orvos - Felébredt. Itt van. - mosolygott rá az ismerős hangú orvos, akinek már az igazi arcát is láthatta.

Flora R. Grande

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

XIX. Bejegyzés

XI. Bejegyzés

XII. Bejegyzés